Egy bölcs fickó pár éve az azonnali kölcsönös szimpátia nyomán barátság irányába induló ismerettségünk láttán és a maga éltes tapasztalatai nyomán találta mondani, hogy "Pedig ki volt írva, hogy 'Itt nincs baráfelvétel', aztán jössz te!". (Nos, a barátság azóta sem forrta ki magát... milyen igaza volt.)
10 éve már, hogy időről időre megélem: 30 fölött valóban nincs igazán "barátfelvétel". 25 évesen még azt gondoltam az akkor engem stabilan körülvevő emberekről, hogy megérkeztünk, hogy ez már örökre így marad, hogy mi majd 70 évesen is... Nos, rengeteg pofon ért azóta, óriási csalódások emberekben, jellemekben, helyzetekben, és mára megértettem, hogy az embernek igaz barátja valóban olyan kevés van, olyan kevés lehet, hogy egy keze elég kell, hogy legyen, hogy meg tudja számolni. Mi az igaz barát? Mindenkinek mást jelenthet, de talán ami senkinél nem hiányozhat a meghatározásbó,l az a bizalom, a hűség, az őszinteség, az önzetlenség és az odaadás. Számomra mindenesetre ezen, egyformán fajsúlyos jelzők mentén mérhető a barátság. ...Valamint ha tetszik, ha nem, az időtényező mentén. A szimpátia, a közös nevező azonnal megmutatkozik két ember között a vízválasztó 30 alatt és fölött egyaránt, de valahol így családdal, gyerekkel, munkával, kialakult életvitellel, ahol jól megkomponált, feszes menetrend szerint éljük a mindennapjainkat, nem érünk rá nagyon barátságokat tesztelgetni. Azok maradnak meg, amelyek az évek során már bizonyítottak, kiállták az idő próbáját, megmérettettek nem csupán örömben, de bánatban, jóban, rosszaban, elbuktak majd felemelkedtek, de megvannak, kitartottak... ahogy ez egy jó házasságban van.
Számomra mindig is talányosak voltak azok az emberek, akik "múlt", azaz régi barátok nélkül "érkeznek", vagy hihtetlen gyorsan képesek "barátságokat" kötni, sőt, halmozzák azokat, illetve rendkívül gyors egymásutánban cserélődnek az emberek körülöttük. Az elmúlt években nem egy ilyen alak került az utamba nyájasan barátságot vagy csupán nyitottságot, kedvességet színlelve, mindeközben jó esetben csak felszíneségről téve tanúbizonyságot, rossz esetben hazugnak bizonyultak, és hamar megmutatkozott, hogy rosszindulat, irígység hatja át az énjüket. Mára már hamar átlátok a szitán, ezért nem is tudom feltétel nélkül befogadni az "érdeklődőket". De voltak a régiek közül is vezéráldozatok az elmúlt években: olyan elvesztett barátságok, amelyekben a végsőkig hittem, de durván megcsalattam. Tizenév ide vagy oda, furcsa, hogy nem fáj értük a szívem. Ugyanakkor ezekért is hála, hisz ezekkel a tapasztalatokkal is gazdagabbá váltam, és nem mellesleg általuk felértékeltettek a valódi emberi kapcsolataim.
Mostanában érdekes módon az egy, két vagy akár három évtizedet is átívelő, sokat látott és féltve őrzött barátságaim mellett a régesrégi gyerekkori barátságaim, ismerettségeim kezdenek felelevenedni. Ha keresem az okát, talán abban látom, hogy akkoriban, mikor gyerekként vagy fiatal felnőttként ismertük meg egymást, a tiszta, romlatlan énjét láttuk és kedveltük meg a másikban, ami jó alap lehet érett fejjel az esetleges folytatásra - a legjobb szűrő. A másik oldalról ma szinte kivétel nélkül azt tapasztalom, hogy a megköttetett friss ismerettségek mozgatórugója valamilyen érdek - személyes vagy üzleti. A régi barátságaimat az idő múlásával, a megélt közös élményeken alapulva, legyen az jó vagy rossz, megtanultam nagyon megbecsülni, ahogy azt is, hogy ahhoz, hogy ezek a kincset érő emberi kapcsolatok megmaradhassanak, rengeteget kell tennünk, ápolunk kell őket. Ezért hát időről időre keresem az alkalmat, hogy azt a kevés értékes szabad percet, ami adódik, azt rájuk, a barátaimra fordíthassam, velük múlathassam, ezzel is gyarapítva azoknak a közös élményeknek a számát, amin majd remélhetőleg szintén együtt nosztalgiázhatunk 30-40 év elteltével is.
KLASSZIKUS SAJTFONDÜ
Miért épp fondü? Mert igazi baráti fogás, ahol egy közös edényben kotorászunk ahányan vagyunk - közös élményszerzés a szó legszorosabb értelmében. A fondü egyéb iránt egy svájci találmány, valahonnan a 17. századból. A szó jelentése: olvasztott, ami megnevezés a szóhasználatba csak két évszázaddal később került be. A fondü eredetére vonatkozóan több változat is fellelhető. Az egyik szerint a Svájc francia ajkú nyugati vidékeiről származó, már akkor is drága exportcikknek számító Gruyère sajt alapú étel a városi polgárok eledele volt. Más források szerint születését a kényszer hozta: régen a tél beköszöntével a hegyi falvakban rekedt parazstok csak a felhalmozott élelemből tudták átvészelni a hideg hónapokat, a rájuk marat sajtot, kenyeret bort, így tudták a legjobban hasznosítani. Újabb források azt állítják, a szerzetesek találták ki a fondüt, mert a böjtjükkel nem ütközött a sajt fogyasztása (és a boré vajon?). Bárhogy is volt, a mi legnayobb örömünkre néhány száz éve megszületett a ma ismert fondü, amit a múlt század eleje óta a Svájci Sajtszövetség áldásos ténykedése nyomán a svájciak nemzeti eledeleként tartanak számon világszerte. Eredetileg sajtból készült étel, de később a fondü kifejezést általánosította a gasztronómia minden olyan ételre, ami egy közös forró mártogató tálat szerepeltet, amibe falatokat merítünk. Nekem a fondü akkor is a sajtfondü marad, legyen szó húsleves alapú, olajos, stb. fondüről. (Bár a desszertfondük is megérnek egy misét!) Kis munka, nagy ízélmény és nem mellesleg remek hangulatteremtő az "egy tányérból esznek".
Ez a recept azon kevés recept közül való, amit egy az egyben vettem át a szerzőtől (Gina Steer: The Fondue Cookbook), mert úgy jó, ahogy van. A könyv egyébként akkortájt került a birtokomba, amikor a két lány barátsága, akikkel ezt az "olvasztótégelyt" tegnap együtt magunkba szippantottuk.
hozzávalók
1 gerezd fokhagyma
150ml száraz fehérbor
1/4 citrom leve
25dkg Gruyère sajt
25dkg Ementáli sajt
2ek cseresznyepálinka
1tk kukoricakeményítő
só
őrölt chili paprika vagy cayanne bors
szerecsendió
mártogatáshoz alma, körte, zellerszár, bagett, stb.
A fondüzéshez nem szükséges feltétlen egy fondükészlet, tűzhely, lábas és villa is megteszi, de persze eredeti eszközökkel jobb, praktikusabb, hangulatosabb.
A műveletet a tűzhelyen kezdem, szigorúan akkor, amikor a vendégek már az asztal körül ülnek, és a mártogatós falatkákat is feldarabolva feltálaltam (Na, ez utóbbi nekem most nem volt meg, ellenben befogtam a csajokat babázni és darabolni egyaránt - micsoda csapatmunka!). Az edény falát a fokhagymagerezddel mindenütt alaposan bedörzsölöm. A gázt begyújtom, és a befokhagymázott edényben felteszem a bort valamint a citrom levét forrni. Amíg az alap melegszik, a sajtokat nagylyukú reszelőn lereszelem. Mikor a lé már gyöngyözik, beleteszem a reszelt sajtot, és olvadásig kevergetem. Itt még nem fog teljesen elvegyülni a sajt és a bor - ehhez kell a keményítő, amit a pálinkában oldok fel csomómentesen, majd hozzákeverem a már majdnem kész fondühöz. Nincs más hátra, mint az ízesítés a fűszerekkel, és a tálalás, ami pedig annyiból áll, hogy az asztal közepére készített fondüállványra átemelem az edényt, és spiritusszal begyújtok alá. (A lángot a vacsora során folyamatosan érdemes figyelni és állítani, hogy le ne égjen a sajt.)
Más esetben bort szürcsöltünk volna mellé, de tekintettel arra, hogy pár órára tudtunk csak találkozni nap közben, maradt a forró tea, a kandalló ropogása, lágy zene és egy kellemes barátnői csevely kíséretnek.
Éva
Ui.: Gerdám, köszönöm azt a sok közös évet, a mindenkori kitartó és önzetlen barátságodat! Ágikám, remélem, a tizenéves ismerettség, a sok közös vonás, hasonló élethelyzet és értékrend végre elmélyíti köztünk a régóta bimbózó barátságot. Még sok ilyet nekünk!
kedd, január 31, 2012 at 19:29 | 
